- Békakirály! - mondta Clarisse, és fejével hátrafelé bökött. A zenére mondta-e vagy Walterra? Ulrich érezte, újra megfeszül közte s Clarisse között a rugóerejű kötelék. Utolsó látogatásakor szörnyű álmáról mesélt neki Clarisse: sikamlós lény próbálta maga alá gyűrni, míg aludt, hasas és puha, gyengéd és iszonyatos; és az a nagy béka Walter zenéje volt. A két barátnak nem sok titka maradt Ulrich előtt. Most Clarisse, alighogy üdvözölte, máris elfordult tőle megint, gyorsan visszatért Walterhoz, és közben újabb "Békakirály!" hangzott el csatakiáltásul; a férfi láthatóan nem értette, de akkor már ott volt a hajában két, zenétől még reszkető kéz, fájón és fájdalmat okozva beletépett. Walter arcára szeretetteljes elképedés ült ki, s egy lépéssel közelebb jött, előjött a zene sikalmós ürességéből.
Clarisse és Ulrich ezután sétálni indult nélküle a lemenő nap ferde nyílzáporában; őt otthagyták a zongoránál. Clarisse azt mondta: - Tiltsunk meg magunknak valami ártalmas dolgot: íme, az életerő próbája! A kimerült embert vonzza minden, ami ártalmas! Mit szólsz hozzá? Nietzsche szerint a gyengeség jele, ugye, ha a művész túlságosan sokat foglalkozik művészete moráljával? - És leült egy kis földhányásra.
Ulrich vállat vont. Három évvel ezelőtt Clarisse huszonkét évesen ment férjhez az ő ifjúkori barátjához; nászajándékba kapta akkor Ulrichtól Nietzsche összes műveit. - Walter helyében párbajra hívnám ki Nietzschét - felelte mosolyogva.
Clarisse karcsú, a ruha alatt törékeny-lebegő vonalú háta megfeszült, mint az íj, és arcán is természetellenes feszültség nyoma látszott; aggodalmasan el is fordította barátja arcától.
- Még mindig kislányos meg hősies vagy egyszerre - tette hozzá Ulrich; kérdés volt ez, vagy talán nem is, egy kicsit tréfa, de egy kicsit gyengéd csodálat; Clarisse nem értette pontosan, mire gondol, de a két szó, melyet a férfi használt már egyszer, úgy fúródott belé, mint szalmatetőbe a tüzes nyíl.
Olykor-olykor minden tervszerúség néklül zaklatott hangok hulláma áradt feléjük. Ulrich tudta, Clarisse hetekig nem engedi közel magához Waltert, ha Wagnert merészel játszani. És mégis játszotta Wagnert; rossz lelkiismerettel; mintha a serdülőkör bűnébe hullna vissza.
Clarisse szerette volna megkérdezni Ulrichot, mit tud végül is a dologról; hiszen Walter sosem képes titkot tartani; de szégyellte a kérdést. Addigra már Ulrich is odatelepedett mellé, egy közeli kis földhányásra, és végül Clarisse valami egészen mást mondott. - Nem szereted te Waltert - ezt mondta. - Igazából nem is vagy a barátja. - Kihívóan hangzott, de Clarisse mosolygott hozzá.
Ulrich váratlan választ adott: - Nos, ifjúkori barátok vagyunk mi Walterral. Gyerek voltál még, Clarisse, amikor ő meg én ott jártunk az ifjúkori barátság alagútjának félreérthetetlenül világosodó kijáratánál. Meg se tudnám mondani, hány éven át csodáltuk egymást, most azonban benső, mély tudás alapján vagyunk kölcsönösen bizalmatlanok. Mindegyikünk menekülni szeretne attól a kínos benyomástól, hogy egykor önmagával vétette össze a másikat, így mintha megvesztegethetetlen torzító tükröt tartanánk önmagunkkal egymás felé.
Ajánlott bejegyzések: